Sokan mondják, hogy nem csak az a fontos, mit tanítunk a gyermeknek, hanem az is, hogy mit lát tőlünk. Mert leginkább másol minket – talán sokkal inkább, mint tanul tőlünk. Legalábbis élete első éveiben. Ez nálunk hatványozottan igaznak bizonyul.
Bogi lassan négyéves lesz, és a kislányok minden tudományát, de legfőképpen a cserfességet bírja. Sokszor úgy érzem, olyan, mintha visszhang vagy egy kétlábon járó megfigyelőkamera lenne a házban. 😀
A minap reggel morcosan ébredt. Gondoltam, nem is vívódunk egymással, hagytam, hogy egyedül fogat mosson, bár ez általában háromszor annyi fogkrémbe kerül és harmadannyi ideig tart, mint ha segítek neki. Sebaj, egyszer élünk, és egy hónapban egyszer belefér! Szintén hagytam, hogy ő maga válasszon ruhát, de itt végülis megakadtunk.
„Anya, hol van a rózsaszín szívecskés szoknyám?”
„Vizes, drágám, kimostam, mert tegnap összekoszoltad a homokozóban.”
Homlokára csap: „Ó, anyám! Jaj, istenem!”
Nem bírtam megállni nevetés nélkül. Később, immár a szürke tüllszoknyában reggelizett, a szokásos vajas-mézes kenyeret almával és uborkával (nem, nem kell semmit sem mondani, mások meg a bundáskenyeret is kakaóporral eszik – jó, lehet, hogy nem mindenki, de én pl. igen). Szóval ott ül a kis rakoncátlan, és annyira édes, ahogy majszol, hogy nem tudok nem hozzászólni.
„Te Bogi, nagyon csinos kislány vagy.”
„Igen, és anya is csinos. És kislány is.”
„Köszönöm. És apa? Ő micsoda?”
„Ő fiú.”
„És a Tomi?”
„Ő is fiú.”
„És a Jack?” (A szomszéd vizslája, aki rendszerint átjön szomszédolni.)
„A Jack? Ő jóóóóófiú.”
Nem árultam be az apjának, Jack nyilván sokat tett ezért a kitüntető címért. Legalábbis mi sokszor mentettük ki azzal a gazdájánál, hogy nem baj, ha átjön, olyan jófiú. Kicsivel később elkezdtünk játszani az ellentétpáros kártyákkal. Van benne hideg-meleg, kicsi-nagy, világos-sötét, mindenféle. Egy olyan párhoz érkeztünk, amelynek az egyikén egy szépen rendben tartott tolltartó van, a párján pedig egy rendetlen.
„Ó, hát ez a Bogika tolltartója” – mutat a szépen rendben tartottra. Bólintottam, mivel ő valóban rendmániás, így majd’ négyévesen. „Igen, ez egy szép, rendes tolltartó.”
„És ez akkor milyen tolltartó, Bogi?” – mutatok a rendetlenre, amelynek a képén egymás hegyén-hátán fekszenek a ceruzák, vonalzók, radírok. Erre ő összeráncolja a homlokát, megcsóválja a fejét, és magabiztosan rávágja:
„Nem tudom, de ez a Tomié!”
Ó, anyám, hányszor szúrtam már le Tomit a kuplerájért az iskolai holmijai között!